A hastánc és én…
Nos, ez nálam valahogyan másként kezdődött, mint a legtöbb táncos leírná. Mondhatom, hogy láttam, és megtetszett, és elhatároztam, hogy… De az igazság csak annyi, hogy megtetszett, mert más volt.
Egy nyaralás alkalmával az egyik arab országban, a szálloda esti műsorában láttam. Különösebben nem számoltam azzal, hogy ez valaha is megatározó lesz az életemben, vagy, hogy mindenáron szeretném én ezt megtanulni. De ott, akkor előbújt a kisördög is, és kipróbáltam. Pár nap alatt megtanulhattam néhány mozdulatot. Nem sokat, de alapot adott. Ennek már több, mint 15 éve. Aztán ahogy hazajöttem, úgy félre is tettem. Kellett még vagy egy év, hogy elkezdjem felkutatni azt, a lakóhelyemhez közel eső oktatót, (vidéken ez azért nem olyan egyszerű) akihez el tudok majd járni. Csakhogy mire megkerült, addigra pont az életem egy másik szakaszához értem, és átadtam magamat az új szerepnek, az anyaságnak.
Azonban mindvégig ott motoszkált a gondolat, hogy azért nem lenne rossz eljárni egy-egy órára. Szerencsémre családom támogatott, és időt biztosított, hogy elkezdhessem. Elkezdtem, de még mindig nem akartam kifejezetten hastáncos lenni, csak úgy, mozgásformaképp, önkifejezésképp, valami hobbiként tekintettem a táncra.
Aztán jött a jól ismert történet, felkértek oktatni. Képeztem magam külföldön, belföldön, majd folyamatosan jöttek a kisebb-nagyobb fellépések…
Viszont nem találtam meg magamat igazán benne. A színpadi csillogás valahogy nem motivált, éreztem, ebben a táncban több van. Elnézve sok-sok akkori itthoni produkciót, hiányoltam az egyéniségeket, a lelkületet. Csak csilli-villi ruhába bújt, mozdulatsorokat előadó lányokat, asszonyokat láttam. Hiányoltam belőle azt a kint jól ismert életérzést. Hiányoltam belőle a valódi érzelmes, pajkos NŐT.
Az évek alatt sokfelé jártam, ismerkedtem a tánccal, és csak nézőként voltam hajlandó egy-egy versenyen részt venni. Miért? Egyrészt a korom miatt, másrészt, mert nem ezt tartottam fontosnak. Koreográfiát bárki elsajátíthat, de az improvizatív tánc az igazi. Az, ami kifejezi a táncos gondolatatit, érzelemvilágát, lelkiállapotát, és egészében a belső kisugárzás válik fontossá. Nem a ruha, nem a smink, nem a haj, vagy az ékszerek, vagy a technika... Ezek önmagukban még nem tesznek jó táncossá egy táncost, csupán kiegészítik. Technika… sokan ezt erőltetik, míg mások a szenvedélyt, a belső lény TÁNCÁT. Én valahol mindent akartam. És ezt sajnos szinte sehol nem kaptam meg.
Időközben más, új megvilágításba került nálam a tánc. Sporttanulmányaim során elhatároztam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, és igenis miért ne lehetne ajánlani edzésként, aerobik helyett akár. Mert ugyebár ez a tánc nem csak a testre, hanem a lélekre is hat. És ez, így komplex edzés. Kezdtem elfordulni a színpad világától, és oktatásaim alkalmával már arra koncentráltam, hogy rekreációs szakemberként probléma megoldás lehessen a tánc a nők többségének. Kinek mentálisan, kinek fizikailag… Így alakult ki a gyógy-tánc fogalma nálam.
Évek alatt tökéletesedett, jól működő tematika alapján oktatok ma is. A különböző stílusok meghatározó mozdulatainak tanítása mellett kifejezetten ügyelek arra, hogy a tanítványok a sok miértre mindig megkapják a megfelelő választ, előtérbe helyezve azt, hogy merjenek NŐK lenni. Ne rejtsék el érzelmeiket, erősségüket, gyengeségüket, hanem vállalják fel. És erre a hastánc egy nagyon jó mozgásforma. Egyszerre ad mindent. Fejlődésük, jól-létük pedig a legnagyobb ellenszolgáltatás a fáradtságos munkáért, a tanulás nehézségeiért.
Pár évvel ezelőtt sajnos egy igen súlyos betegség majdnem elragadott. De hála a gyors orvosi beavatkozásnak, maradhattam még a földön. A kórházi ágyon azonban már újabb feladat várt. Rehabilitálni magamat, hogy teljes életet élhessek. Akkor ott, fekve, meghatározott sorrendben elkezdtem a hastánc mozdulatait próbálgatni. Sután, bizonytalanul ment. Mintha visszakerültem volna az út elejére. Nem engedelmeskedett a testem. Sírtam, de tudtam, ez egy új élethelyzet, melyhez egy teljesen új feladatot kaptam, amit a gyermekem miatt is, meg kell oldanom. Mindenféle témát érintő orvosi publikáció, izomtan, gyógytorna elméleti anyagát átrágtam, és táncmozdulatokhoz kötöttem. Előbb fejben, majd gyakorlatban. És elkezdődött a saját magam újraépítése. Ott először az kórházi ágyon, magamon tesztelve, hogy működik. A tánc innentől az életem részévé vált. Eltelt jó pár hónap, mire újra a régi lettem, de elmondhatom, hogy a tánc volt a gyógyszer, a segítség ahhoz, hogy lábra álljak. Szó szerint!
Mára a versenyek, a színpad, a fellépések, a csak azért is megmutatom magam szép ruhában, teljesen mellékesek. Persze van egy fellépő csoportom, akikkel el-el járogatunk fellépni, vagy gálára, de valahogy nálunk más értékek alakultak ki a táncban. Egyszerűen nem versenyzünk senkivel, csak saját magunkkal. Csak magunknak bizonyítunk, hogy a kihívásokkal szembe tudunk nézni, a legnehezebb koreográfiát is képesek vagyunk eltáncolni, és senki nem riad vissza, ha nem indul a cd-n a jól begyakorolt zene, vagy szembe kerülünk élő zenére való tánccal. Egyszerűen táncolunk. Magunknak, belülről. És élvezzük minden egyes percét.
Szóval a HASTÁNC ÉS ÉN….? Egy szóban a válasz: ÉLET!
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése